Már akkor éreztem, hogy egyszer ezért nyilvánosan fogok bocsánatot kérni, amikor rákattintottam a Küldés gombra. Az a “kis érdekes”-nek szánt levél történetesen az irodai e-mail áradat okozta munkahatékonyság-vesztésről szólt (stílusosan e-mailben). Aznap kinyírtam a nagy nehezen kialkudott belső körlevél rendszert. Bocsi srácok!
Persze helyébe lépett az intranet, amit ha munka van (és aki keres, talál) szóval valljuk be, ritkábban néz az ember, és nem is szórakozik rajta olyan jókat, mint a körlevelek kommentjein. De tény: míg az “offline” embereket úgy kell felhívni, hogy nézzenek már rá legyenek szívesek az e-mailjeikre, bennünket már orvosilag kellene eltiltani tőle. A levegővétel ütemében nyomjuk a Küldés/fogadás gombot, és kiéhezve vetjük rá magunkat a beeső prédára.
A függőségek köre gyorsan bővül az olyan mentális rágógumikkal, mint a netes játékok, a Facebook, vagy a Twitter. A mezei e-mail szinte már fel se tűnik, pedig amilyen természetes részévé vált az életünknek, legalább annyira alattomos időrablója is. Mindig jön új e-mail, újabb hírlevél, körüzenet, kis színes, napi betevő, értesítők, értesítők arról, hogy levelet kaptunk (!azért ennek abszurditásába gondoljunk már bele!), tehát van ok arra, hogy percenként ellenőrizzük az Inboxot.
Kezelésre szorulunk, ha egy másfél órás levélforgalmi szünetet technikai problémának, esetleg “elfelejtett szombat” effektusnak gondolnánk. A fizikai tünetek: zsongó fej, megnövekedett szívritmus, hideg veríték, esetleg a szomszédunknak feltett, frusztrációtól remegő kérdésre (”Nálad működik a levelezés?”) Igen válasz esetén hisztériás klaviatúra-csapkodásban törünk ki. A szakértőktől származó jótanácsok engem nem nyugtattak meg:
1. Kapcsold ki a gépet.
2. Utazz hosszabb időre egy térerő- és vezetékmentes vidékre.
3. Szervezd meg a napodat, például tudasd mindenkivel, hogy csak reggel 9-kor és délután17-kor nézed az e-mailjeidet.
Igazán empatikus, egyszer - kalandvágyból - ki fogom próbálni.
